A régi alföldi táj a korabeli leírások alapján kisebb-nagyobb, erdőkben gazdag terület volt. Tisztások, erdők, vizenyős területek váltogatták egymást. Az itteni éghajlat és a sok nedvesség kedvezett a kőrisfáknak.

Nagy Lajos király 1368-ban íródott latin nyelvű oklevele

„KOERUS” néven említi a várost. A helyiek annyira kötődtek a kőrisfához, hogy az általuk felvett – nem királyi, vagy más méltóság által adományozott – címerben a szokásjog alapján jelent meg a kőris. Az idők folyamán a város címere többször változott, de a kőrisfa maradt.
A mai Nagykőrösön is szép számmal találhatunk kőrisfákat.

A kőris az ajakosvirágúak rendjébe, az olajfafélék családjába tartozó növénynemzetség, mintegy 70 fajjal. Közülük hazánkban három faj, illetve alfaj őshonos, a magas kőris, a magyar kőris (pannon kőris), valamint a virágos kőris (mannakőris). Törzse szabálytalan alakú, hajlott, gyakran egész alacsonyan villásodik. Lombkoronája tömött, felül ellaposodó. A kőrisfa kérge sima, sötétszürke, néha barázdás. Kérge fiatalon foltosan szürkészöld, sima, idősebb korban hosszanti repedésekkel takarított. Az évgyűrűi élesen elhatároltak.

Nehéz, kemény és nagyon könnyen hasítható fa. Fája jól munkálható, szívós, szálkásodó, könnyen repedezik. Gőzöléssel alakítható, illetve hajlítható. Erősen zsugorodik, vetemedésre hajlamos, szegezéshez elő kell fúrni. Ragasztható, jól felületkezelhető, pácolható és fényezhető. Mivel rugalmas keményfa, így íjak, eszközök fogantyúi, jármű- és kocsikészítéshez, bútorok, létrák, talicskakerekek, játékok, fa alapanyagú sportszerek és sétapálcák készítésére is használják.

Városunk történelmével annyira egybefonódott a kőrisfa, hogy ha megnézzük a település egykori billogvasát, a városháza erkélyének kovácsoltvas díszítését, vagy éppen a település címerét, akkor mindenhol feltűnik ez az időtálló fafaj, mert

védjegye Nagykőrösnek immár több mint 650 éve.